Melissa Clayton

Sziasztok!
Az első résznél kértem azt, hogy jelezzétek érdekel-e a titeket a történet folytatása. Ezt megtettétek és ez alapján megírtam a következő részt.
Lehet sablonosnak tűnik, de ez egy lépcsőfok az események további alakulásában.
Kérlek titeket véleményezzétek!
Jó szórakozást!

Melissa Clayton

2. fejezet

Vannak titkok, amelyek cipelése egy barát számára túlontúl megterhelő lehet. Talán jobb, ha ezek a titkot a nagyvilágba kerülnek…

Nem tudtam elképzelni mi jelenthez az a mondat, hogy baj van Melissával. Sose volt még ilyen, sose kellet ilyen mondat miatt aggódjak. Túl tág ez a fogalom. Baj. Mit takar? Tett valamit, vagy történt vele valami?
Pár perc alatt az iskolába értem. Nem foglalkoztam semmivel és senkivel, csak Ms. Balston irodájához siettem. Odarohantam a portán ülő férfihoz.
- Jó napot. Ms. Balston-t keresem. Merre van az irodája?
- Jó napot! Folyosó végén balra, 3. ajtó.
- Köszönöm. – mondtam és azonnal siettem, futottam az iroda felé. Megláttam kiírva a nevét és kopogtam azonnal, majd miután hallottam, hogy szabad beléptem. Minden rosszra számítottam, különbözőbb variációkat találtam ki, de végül egyik sem talált. Első pillantásra mintha semmi sem történt volna. Melissa ott ült egy széken, Ms. Balston pedig az asztalánál. Rögtön Melissához léptem.
- Mi történt? – kérdeztem, ő pedig csak nézett rám, de nem válaszolt.
- Jó napot Ms. Clayton! – köszönt az igazgatónő.
- Jó napot önnek is! Mi történt? – tettem fel ismételten a kérdést.
- Kérem, foglaljon helyet. – mondta az igazgatónő.
Én csak néztem értetlenül, hol Melissára, hol pedig az igazgatónőre. Végül leültem.
- Kérem, mondjon valamit, mi folyik itt? – egyre összezavartabb voltam.
- Melissa ma rosszul lett. – mondta ki végül az igazgatónő
- Hogy érti, hogy rosszul lett? És mégis mi történt?
- Anya jól vagyok… - kezdte Melissa
Nem mondtam semmi, csak egy kézmozdulattal jeleztem, hogy ne próbáljon arra törekedni, hogy megakadályozza azt, hogy igazgatónő elmondja, ami történt.
- Testnevelés óra kezdődött meg, de Melissa és Dora késésben voltak. Ők voltak az utolsók az öltözőben. Melissa rosszul lett Dora hívott segítséget.
- De mi történt elájult vagy mi?
- Anya nincs semmi bajom. – mondta továbbra is.
- Összeesett, Dora pedig azonnal rohant segítségért. A testnevelő tanár segített rajta. Beteg lenne esetleg Melissa? – tette fel ezt a kérdést az igazgatónő.
- Nem, Melissa egészséges. – állítottam határozottan.
- Melissa mi volt, rosszul érezted magad, megszédültél? Ettél ma reggel rendesen? – tettem fel ezeket és ehhez hasonló kérdéseket, amikre Melissa azonban választ nem adott. – Melissa válaszolj kérlek! – Ő azonban továbbra sem mondott semmit, de az arca sok mindent elárult. Azt olvastam le róla, mintha titkolna előttem valamit. Ez nem tetszett. Sosem láttam még ilyennek. Nem volt hajlandó a szemembe nézni, csak a földet bámulta és minden erejével azon volt, hogy a tekintetemet elkerülje.
- Igazgatónő, beszélhetnék Dora-val? – kérdeztem.
- Éppen órája van.
- Tudom. – mondtam határozottan.
Várt pár másodpercet, majd végül beleegyezet. Kiment az irodájából. Azonnal Melissához léptem és megfogtam az állát, hogy nézzen a szemembe.
- Mit titkolsz előttem? – kérdeztem.
Nem válaszolt és még mindig azon volt, hogy elkerülje a pillantásom.
- Mi történt veled? Miért nem nézel a szemembe? Mit titkolsz? – kérdeztem kétségbeesetten, de ő továbbra sem válaszolt.
Rövid időn belül nyílt az ajtó és az igazgatónő Dora-val együtt lépett be. Dora azonnal Melissára nézett, a lányom pedig rá. A pillantásuk érdekes volt. Nem tudtam mit kiolvasni a tekintetükből, majd csak akkor jöttem rá, biztosan, hogy valamit titkolnak, mikor Dora rám nézett.
- Csókolom.
- Szia Dora. – köszöntem én is – Szeretnék kérdezni tőled néhány dolgot.
Dora megint Melissára nézett.
- Elmondanád mi történt ma az öltözőben? – tettem fel először a kérdést a lányom legjobb barátnőjének.
- Késve értünk le az öltözőbe. Már a többiek mind bementek a tornaterembe, mikor mi beérkeztünk, hogy átöltözzünk. Éppen lepakoltuk a táskánk, - tekintetét hirtelen levette rólam és a földre nézett - amikor Melissa rosszul lett. Összecsuklott és ott feküdt a földön. Nagyon megijedtem. Rögtön futottam be a tornaterembe, hogy szóljak a tanár úrnak. Megtaláltam hamar és futottunk vissza Melissához. A tanár úr segítségével nemsokára magához tért. – mikor elmondta felemelte a tekintetét a földről és rám nézett. Nem volt elég a válasza, de nem mondott mást viszont testbeszéde neki is többet árult el. Titkolnak előlem valamit. Ránézett Melissára és csak hosszasan nézték egymást, mire én feltettem egy újabb kérdést.
- Dora, mit nem árul el nekem Melissa? Mit titkoltok előlem?
Meglepődött a kislány a kérdésem hallatán. Továbbra is Melissát figyelte, akinek tekintete szúrós volt. Rám nézett és hebegett-habogott.
- Mi… semmi…
- Dora, kérlek mondd el! – vágtam közbe.
- Semmi… - kezdte megint, de hirtelen ismételten félbe szakadt a mondandója, hisz egy nem várt dolog történt.
Egy nagy csattanásra lettünk mindannyian figyelmesek. Melissa ismételten rosszul lett és lefordult oldalra a székről. Megijedtem abban a pillanatban, mikor megláttam ott feküdni. Odaléptem gyorsan mellé és igyekeztem őt felébreszteni.
- Melissa! – ordítottam szinte neki.
Dora-n úrrá lett a pánik. Elkezdett sírni.
- Megint! Én mondtam neki! Sajnálom! – mondta sírva.
- Melissa! – próbáltam szólítani lányom, de nem ébredt fel. Ott feküdt a felborult szék és egy cserép virág között.
- Megígértette velem!
Nem akart felébredni.
- Hívjon orvost! – szóltam rettentő idegesen és szinte remegve az idegességtől az igazgatónőnek.
- Hívom a mentőt azonnal.
Dora csak továbbra is zokogott.
- Dora miről beszélsz? – kérdeztem idegesen és erőteljes hangnemben. Mit ígértetett meg?
Ő azonban nem akart válaszolni.
- Dora, válaszolj Melissa anyukájának. – szólította fel az igazgatónő is a lányt.
- Melissa gyógyszert szed. – mondta ki végül.
Mikor ezt mondta olyan voltam, mint akit leforráztak. Gyógyszert szed? Miért? Hisz nem is beteg!
- Milyen gyógyszert és miért?
- Nem akart önnek szólni, de nem érezte jól magát sokszor. Orvoshoz nem ment el, és magát sem akarta ezzel zavarni. Tudja, hogy problémái vannak, tudja, hogy mennyit fáradozik érte, tudja, hogy végkimerülésig dolgozik, csak hogy mindene meglegyen. Úgy gondolta ez már sok. Az interneten keresett a tüneteire gyógymódot és szerzett megának gyógyszert. Azt szedi már egy ideje. De sosem volt még így.
- Milyen gyógyszert szed? És milyen tünetei voltak? – tettem fel azonnal kérdéseimet.
- Nem tudom. Csak ennyit tudok. – mondta zokogva.
- Elmondta, hogy gyógyszer szed, biztos beavatott mindenbe! – ordítottam lányom legjobb barátnőjére
- Esküszöm nem! Sosem mondta. Annyit tudok, hogy a gyógyszert feketén szerezte.
Még egy döbbenet. De mégis honnan? Az én lányom? Ezt egyszerűen nem tudtam elhinni. Mintha csak egy rémálom lett volna.
A mentősök hamarosan megérkeztek. Melissa még mindig csak ott feküdt. Nem mertünk vele semmit se csinálni, féltem, hogy ha bármit teszek csak ártok neki. A mentősök arrébb tessékeltek, majd feltettek pár kérdést, amire Dora segítségével megadtam a válaszokat.
Ésszel alig tudtam felfogni, hogy fordult ilyen nagyot az életünk. Reggel még ennek az egésznek nyoma sem volt. Lányom boldog és izgatott volt. És én... semmit sem vettem észre! ­Milyen szülő, milyen anya vagyok, ha nem veszem észre gyermekemen, hogy bajban van? Csak magam tudtam hibáztatni a történtekért.
Melissát miután bevitték a kórházba, azonnal vizsgálatok sorát végeztek rajta.  Én csak ott álltam a folyosón és várakoztam. Nem tudtam mit tenni. Azon töprengtem, hogy jutott el idáig az életem. Mikor siklott félre? Ezt, ami történt és azt, hogy egy ilyen titokkal és magával azzal találtam magam szembe, hogy a lányom titkol előttem valamit, kudarcnak könyveltem el. Valahol annak, hogy anyaként csődöt mondtam. Észre se vettem, hogy valami nincs rendben vele.
Nem volt egyetlen egy épkézláb gondolatom sem. Csak várakoztam a folyosón. Keservesen sírtam és arcom a kezembe temettem. Észre se vettem, hogy már nem voltam egyedül. Egy kéz nyúlt a vállamhoz, s simított végig a karomon. Felnéztem viszont a könnyfátylon keresztül nem sok mindent láttam.
- Szia Liz - szólalt meg Carla, Dora édesanyja.
- Hogy van Melissa? – kérdezte azonnal Dora
- Sziasztok. Nem tudom, semmit sem tudok. Már azt sem tudom, mi történik. Mióta behozták csak vizsgálják.
- Itt leszünk veled. – mondta Carla – Próbálj meg megnyugodni, minden rendbe jön, meglátod!
- Kérem, ne haragudjon rám. – mondta Dora. – Én azt mondtam neki, hogy mondja el, de ő azt mondta nem akarja. Megígértette velem, hogy tartom a szám. Sajnálom. – s lecsordult egy könnycsepp az arcán.
- Nem haragszok rád. – mondtam neki – Rossz anya vagyok szerintetek? – néztem kérdőn rájuk. – Nem vettem észre, hogy baj van, mégis milyen anya vagyok?
- Te nagyon is jó anya vagy! Azon fáradozol, hogy a lányod mindent megkapjon. Ne gondold ezt! – mondta Carla
A következő pillanatban arra lettünk figyelmesek, hogy Melissát egy ágyon eltolják előttünk és egy szoba felé viszik. Azonnal indultam én is utánuk és próbáltam megtudni mi van a lányommal. Betolták a szobába, ahova egy nővér nem engedett belépni. Elhelyezték az ágyon és a szükséges eszközökre rákötötték, illetve láttam, hogy infúziót is bekötnek neki. Egyszerűen nem tudom szavakba önteni milyen volt őt ablakon keresztül látni. Borzalmas, szívszaggató. De még ezek a szavak sem fejezik ki igazán, amit akkor éreztem.
Miután végeztek, az orvos odajött hozzám.
- Ön Melissa Clayton édesanyja? – kérdezte.
- Igen én vagyok. – adtam meg a választ.
Itt volt a pillanat megtudhattam mi van a lányommal, immáron kiderül minden…

„Sok minden van, ami összeköti a barátokat. Egy jóleső nevetés egy kínos incidensen, egymás vigasztalása a nehéz időkben, a képesség, hogy megbocsássunk egymásnak. De ami a barátokat a legszorosabban összefűzi, az a közös titok, amely megváltoztat mindent.”