Melissa Clayton

Sziasztok!
Amint láthatjátok egy új történet kezdete van most előttetek. Nemrégiben úgy éreztem nem megy nekem az írás, képtelen voltam egy betűt is bepötyögni a szövegszerkesztőbe. Telt az idő és elérkezett egy dátum: a történetem egy éves lett. Akkor rossz érzés volt posztolni az oldalra anélkül, hogy bármit is hoztam volna nektek. Mostanra talán már megváltozott valami, újra le tudtam ülni a gép elé és írni. Hoztam nektek valami mást, ami nem kapcsolódik egyik történetemhez sem. Más, de valahol nekem mégis különleges. Viszont ennek a történetnek a jövőjét rátok bízom. Döntsétek ti el, hogy szeretnétek-e még olvasni. Kérlek titeket jelezzetek vissza!
Jó szórakozást kívánok nektek!

Melissa Clayton

1. fejezet

Az élet olyan akár csak egy ajándékdoboz. Alaposan el van zárva tőlünk a tartalma, nem tudhatjuk, mit rejteget számunkra. Lehet szép csomagolás, érdekes és szemet gyönyörködtető dísz rajta, ha kibontjuk, nem azt rejti, mint amire mi számítottunk.

- Melissa! – szólt egy hang, pontosabban az enyém, ami most az egész házat végigjárta – Lányom siess, el fogunk késni! – szóltam ismételten.
- Jövök már! – hallottam a választ.
Ott toporogtam kezemben a kocsi kulccsal a bejárati ajtó előtt. Percenként nézegettem az órámra.
- Melissa, én elindultam!

- Itt vagyok már! – s valóban így is volt. Gyors léptekkel érkezett lányom le e lépcsőn.
- Siessünk! Itt a kulcs nyisd ki az autót, míg bezárom az ajtót. – adtam ki az utasítást és adtam a kulcsot is.
Két fordítás és már zárva volt az ajtó, még egy utolsó kilincsrángatás, s már biztos voltam benne, hogy az ajtó zárva. Megfordultam, lányom pedig már az autóban ülve várt rám. Beültem mellé, ő ideadta a kulcsot, beindítottam az autót és elindultunk.
- Mi van veled lányom? – kérdeztem
- Hogy érted ezt anyu? – nézett rám egy kicsit furcsán.
- Még sose voltál ekkora késésben. Minden reggel… - szakítottam meg egy lélegzetvételre a mondandóm, hisz egy sofőr olyan fantasztikusan parkolt le, hogy nem láttam tőle ki a kanyarból. – Neki se kellene jogosítványt adni! – dühöngtem, majd felkanyarodtam és folytattam tovább a mondandóm - … szóval minden reggel pontosan elkészültél még eddig, most meg…
- Nincs semmi velem, csak most ez más. – szakított félbe lányom és magyarázott nekem
- Más? – néztem rá egy pillanatra
- Igen más. Ez az év fantasztikus lesz. Utolsó évem, nemsokára érettségi, ballagás és utána a nagybetűs élet. – lelkesen mondogatta ezeket, olyan volt, mint aki már látja is a jövőjét. Mosolyogva, örömtől duzzadva folytatta tovább. – Én elterveztem a jövőmet. Ösztöndíjas akarok lenni és ott folytatni a tanulmányaimat ahova már régóta vágyok. Ezért pedig mindent megteszek. Tudod annyira izgatott vagyok. Úgy várom ezt az utolsó tanévet. Sokat várok ettől az évtől. Ez a nap pedig az első tanítási nap. Reggel egy kicsit túl lelkes és izgatott voltam és inkább hátrafelé haladtam, mintsem előre a készülődésben.
Én csak mosolyogtam és hallgattam őt. Vezetés közben néha-néha vetettem egy-egy pillantást Melissára, s jó volt látni a lelkesedését. Van egy célja, van egy jövőképe és nem akar leragadni, ki akar törni. Ő mindig is jó gyerek volt. Míg kisebb volt elfigyeltem más családokat. Két szülő állt többnyire egy gyermek mögött és ketten próbálták jó útra terelni utódaikat. Láttam olyan családokat, ahol ez jól sikerült és olyat is ahol ez kevésbé. Mikor ilyen esetekkel találkoztam egy kicsit megijedtem. Féltem mi lesz Melissával. Egyedül nevelem őt nagyon kicsi kora óta. Egyedüli szülőként ugyanúgy kellett neveljem, mintha az apja is itt lenne. Biztosítanom kell neki mindent, lehetőséget kellett teremtsek neki, biztos hátteret és jónak kellett őt neveljem. Mindez nagyon nagy feladat minden szülőnek, de nekem egy kicsit mégis nehezebb dolgom volt. Hála Melissa sose keveredett rossz társaságba. Jó és megbecsülendő értékeket képvisel. Nem dohányzik, nem iszik, nem drogozik, mint sok fiatal. Nem hazudozik, nem lop, nem csal. Sokszor lett volna lehetősége arra, hogy bármi rosszba keveredjen, de neki több esze volt, kimaradt a balhékból.
Szép lassan felcseperedett. Az évek elröpültek, a kislány lassan érett nővé lett. Én pedig nagyon büszke vagyok rá.
- Most min mosolyogsz?
- Semmin, csak tudod, boldog vagyok, hogy ennyire komolyan veszed a jövőd. Sose volt rád panaszom. Nem másztál ki az ablakon esténként, hogy ellógj itthonról, mindig jól tanultál. Nagyon büszke vagyok rád.
Kimondtam és megérkeztünk. Ott parkoltunk az iskolája előtt. Sok fiatal volt már itt, mindenki nevetett, különböző csoportokban voltak. Volt olyan csoport ahol csak lányok, volt ahol csak fiúk voltak és volt vegyes csoport is.
- Vigyázz magadra, este találkozunk!
- Rendben, jó munkát! – s adtunk egymás arcára egy puszit.
Kinyitotta az ajtót, kiszállt.
- Szia anya! – köszönt még el, majd becsapta az ajtót.
- Szia Melissa! – mondtam magamban, de ő ezt már nem hallotta, csak azt látta, hogy intettem neki egyet búcsúzásképpen.
Másokkal ellentétben ő nem nyafogott azért, amiért én hoztam. Nem volt más esélyünk. Külön autóra nem telt neki, és első órára busszal pedig nem érne be.
Elindult és hamarosan összefutott a barátaival. Öleléssel és mosollyal fogadták egymást. Régen nem találkoztak már, hisz mi nem ebben a városban élünk. Igyekeztem Melissának mindent megadni, de a megfizethetőség miatt egy kisebb városban sikerült - innen körülbelül egy órányi útra - lakást vegyek. Nem így terveztem, de így sikerült. Úgy szerettem volna, ha itt lakunk, ha tudok neki is olyan dolgokat adni, ami itt más fiatalnak megszokott. Valahol azonban muszáj volt egy határt húzzak, rá kellett jöjjek egyedül más a helyzet. Néztem még pár percig őket, majd elindultam a munkahelyemre. Körülbelül egy negyed órát autókáztam még, majd megérkeztem a Celeste Cafe -hoz. Ez a kávézó ugyanis az én munkahelyem már évek óta, s az itt dolgozók olyanok, mintha már a családom tagjai lennének. Sokat köszönhetek nekik.
Emlékszek voltak olyan reggelek, amikor azon gondolkoztam miért alakult így az életem. Miért váltunk el egymástól férjemmel, miért változott meg a köztünk lévő viszony, hogy változott meg a szerelmem és csapott át egy erős gyűlöletté. Azonban mindig ugyanarra lyukadtam ki. Hiába van kettőnk között egy kapocs, aki Melissa, érzéseink nem változtak. Részemről talán ezért sem, mert egyszerűen csak kitörölt minket az életéből. Melissa sokszor kérdezett felőle és az apja családjáról is. Igyekeztem úgy elmondani a dolgokat, hogy ne csalódjon nagyot, ne változzon nagyot az apjáról kialakított kép a fejében, ami néhány régi fénykép, egy-egy rövid videó és néhány régi emlék elmesélése után alakult ki. Tudja természetesen, hogy ki az apja. Persze az apja küld neki bizonyos időközönként pénzt, amihez én nem nyúlok, félreteszem és ez így volt évek hosszú sora óta egy számlára, amit Melissának nyitottam, hogyha eljön az ideje és szükség lesz rá, tudjon mihez nyúlni és az életét el tudja kezdeni önállóan. Volt egy olyan időszak kisebb korában, hogy vágyott arra, hogy találkozzanak. Megígértem akkor neki, de az apja lerázott minket. Túl elfoglalt volt ő hozzánk. Ez az ígéretem még mindig teljesítetlen, de fogom teljesíteni, ahogy akkor azt megígértem neki. Azóta a találkozást már nem hangoztatja, azonban én valahol mégis úgy érzem, a szíve legmélyén még mindig vágyik erre, csak fél, ha ezt kimondja, csalódik még egyet az apjában és az a halvány bizalom és pozitívum, talán szeretet i, ami benne él vele kapcsolatban szertefoszlik. Én viszont megérteném őt, ha meg szeretné ismerni, de azóta a bizonyos első és egyben az utolsó próbálkozás óta nem mondta és én sem akarom ezt erőltetni. Az egy hatalmas csalódás volt számára és tudom, hogy akkor hatalmasat törpült az apja a szemében, de azt is tudom, még mindig ott van az ő szívében.
Kiszálltam az autóból, kivettem a táskám a hátsó ülésről és elindultam be a kávézóba. A kávézó reggel 8 órakor nyit minden nap és még van egy fél óránk nyitásig. Cintia és Ennie már itt vannak, Olivia pedig még nem érkezett meg.
- Jó reggelt Liz! – köszöntek kórusban Cintia és Ennie.
- Sziasztok! – köszöntem én is – Gyorsan átöltözök és jövök segítek nektek az előkészületekben.
Bementem az öltözőbe. Elővettem a munkaruhám, ami mindannyiunknak egyforma volt. Végeztem mikor megérkezett Olivia.
- Szia! – köszöntem neki
- Szia! – köszönt ő is – Sietek, mondd meg a többieknek! – kért meg erre
- Rendben megmondom – mondtam majd elhagytam az öltözőt. – Nos, lányok miben tudok segíteni? –tettem fel a kérdést
- Itt mindjárt végzünk, már csak a székeket kell levenni és az asztalokat előkészíteni.
- Akkor neki is kezdek. – jeleztem feléjük mihez kezdek hozzá – Olivia szólt, hogy mondjam meg siet ő is.
Először az ablakhoz eső asztalokkal foglalkoztam. Levettem a székeket és az asztalokat elkészítettem, kitettem a kínálatokat pont úgy, mint ahogy azt már évek óta minden reggel. Ilyenkor annyira ez előkészületekkel foglalkozunk, hogy nem cseverészünk, hisz nyitásra toppon kell együnk, mindennek tökéletesnek kell lennie, hogy reggel pontban 8 órakor egyikőnk odasétáljon az ajtón lévő kis táblához és megfordíthassa azt, ezzel jelezve mindenkinek, hogy nyitva vagyunk.
Sikerült időben elkészülnünk és előkészítettük a kávézót a vendégek fogadására. Ránéztem a lányokra, bólintottak egyet én pedig elfordítottam a kis táblácskát. Nem sokkal nyitás után már szállingóztak az első vendégek. Voltak, akik törzsvendégek voltak, de olyanok is, akik csak éppen ma tévedtek ide. Mosolyogva felvettem a rendeléseket, majd minél hamarabb ki is vittem mindenkinek. Ők munkámat egy mosollyal jutalmazták.
Lassan 10 óra volt már. A reggeli roham a végéhez ért. Ilyenkor szokott lenni egy kisebb holtidő, amikor alig jönnek be. Ilyenkor egy kicsit mi is kifújjuk magunkat, illetve ha szükséges rendet rakunk egy kicsit. Most is ehhez készültünk. Az egyik asztalon teljes terítőcserére volt szükség, valaki ugyanis annyira kiöntötte a kávéját. Indultam is az asztalhoz, hogy majd én elintézem. Nagyban az asztalt pakolásztam, mikor Olivia odajött hozzám.
- Liz téged keresnek telefonon.
- Engem? – néztem értetlenül
- Igen egy bizonyos Ms. Balston
- Megyek, köszönöm, hogy szóltál. – mondtam Oliviának.
- Add ide a kendőt. – s elvette a kezemből majd folytatta tovább azt, amit én elkezdtem.
- Igen Elizabeth Clayton vagyok.
- Jó napot Elizabeth! – köszöntek nekem. – Én Ms. Balston vagyok Melissa igazgatónője. Be kellene jönnie azonnal az iskolába.
- Valami baj van Melissával? Ezt nem értem.
- Azonnal be kell jönnie! – mondta határozottan és erőteljesen, bár a hangja a telefonba így is mély és határozott volt, de ez most amolyan tekintélyt is parancsolt. - Baj van Melissával!
- De mégis mi? Tett valamit? – kérdeztem értetlenül.
- Ezt jobb lenne, ha személyesen beszélnénk meg. Kérem, jöjjön be azonnal.
- Máris indulok. Viszont hallásra!
- Viszont hallásra! – köszönt majd letette a telefont.
Aggódva néztem a többiekre, akiknek az arckifejezésem szinte mindent elárult.
- Menj csak! Majd mi tartjuk a frontot! – mondta Olivia.
- Köszönöm lányok!
Gyorsan befutottam az öltözőbe, egy pillanat alatt átöltöztem, felkaptam a táskám, majd rohantam ki a kocsimhoz. Még sose volt ilyen alkalom, hogy felhívtak volna az iskolából, hogy baj van Melissával. Beindítottam az autót, majd az irányt az iskola felé vettem. Út közben csak azon gondolkoztam mit jelenthet az, hogy baj van Melissával…