NAGYON FONTOS!!!

Sziasztok!

Körülbelül egy órája értesültem én is a hírről. Gondolom már más oldalon olvastátok, de én is közzéteszem.

Tömören az a lényeg, hogy a Google Reader megszűnik, így nem látod a blogoknak a frissítéseit, amelyeken rendszeres olvasóként fel vagy iratkozva, másrészt pedig eltűnnek majd a rendszeres olvasók is a saját oldaladról

Egy részletes leírást ezen az oldalon olvastam:  http://noriciisblogdesign.blogspot.hu

"Mi az a Google Reader?

Mindennap fellépsz a blogspot fiókodba, s megnézed milyen friss bejegyzések kerültek fel más-más blogra. Ezt jelenti a Google Reader, ami behozza a friss bejegyzéseket, hogy ne kelljen mindig, folyamatosan nézned az adott blogod. Nos, ez fog megszűnni. "

"Akkor mi lesz? Mindennap sorba meg kell nézzem a blogokat?

Nem, nem kell! Van egy olyan oldal, ahova ha beregisztrálsz minden blogod bekerül, amit követsz és úgy fogod OTT(!) azon az oldalon látni, mintha blogspoton lennél. De, csak is látni fogod. Ott tudomásom szerint nem írhatsz bejegyzést a blogodra(bloglovinon), csak látod a friss bejegyzéseket. Ugyan úgy berakhatod a saját blogodat is, de csak azt látod ott, hogy kiköveti ott bloglovinon. Tehát blogspoton felrakod az új részt és bloglovinon látják. 

Tehát körülbelül három hét múlva már nem fogod blogspoton látni a friss bejegyzéseket tudomásom szerint."

"Mi az a bloglovin?

Az említett oldal, melynek segítségével láthatod kedvenc blogjaid legújabb bejegyzéseit."

Nos én is beregisztráltam és innentől kezdve ti is tudjátok a bloglovinon követni a történeteimet. A jobb felső sarokba található a

  Follow my blog with Bloglovin 

feliratra.
Az összes oldalamra kiteszem. Kérlek titeket kövessétek így értesültök majd a frissítésről!

Sziasztok!
Az első résznél kértem azt, hogy jelezzétek érdekel-e a titeket a történet folytatása. Ezt megtettétek és ez alapján megírtam a következő részt.
Lehet sablonosnak tűnik, de ez egy lépcsőfok az események további alakulásában.
Kérlek titeket véleményezzétek!
Jó szórakozást!

Melissa Clayton

2. fejezet

Vannak titkok, amelyek cipelése egy barát számára túlontúl megterhelő lehet. Talán jobb, ha ezek a titkot a nagyvilágba kerülnek…

Nem tudtam elképzelni mi jelenthez az a mondat, hogy baj van Melissával. Sose volt még ilyen, sose kellet ilyen mondat miatt aggódjak. Túl tág ez a fogalom. Baj. Mit takar? Tett valamit, vagy történt vele valami?
Pár perc alatt az iskolába értem. Nem foglalkoztam semmivel és senkivel, csak Ms. Balston irodájához siettem. Odarohantam a portán ülő férfihoz.
- Jó napot. Ms. Balston-t keresem. Merre van az irodája?
- Jó napot! Folyosó végén balra, 3. ajtó.
- Köszönöm. – mondtam és azonnal siettem, futottam az iroda felé. Megláttam kiírva a nevét és kopogtam azonnal, majd miután hallottam, hogy szabad beléptem. Minden rosszra számítottam, különbözőbb variációkat találtam ki, de végül egyik sem talált. Első pillantásra mintha semmi sem történt volna. Melissa ott ült egy széken, Ms. Balston pedig az asztalánál. Rögtön Melissához léptem.
- Mi történt? – kérdeztem, ő pedig csak nézett rám, de nem válaszolt.
- Jó napot Ms. Clayton! – köszönt az igazgatónő.
- Jó napot önnek is! Mi történt? – tettem fel ismételten a kérdést.
- Kérem, foglaljon helyet. – mondta az igazgatónő.
Én csak néztem értetlenül, hol Melissára, hol pedig az igazgatónőre. Végül leültem.
- Kérem, mondjon valamit, mi folyik itt? – egyre összezavartabb voltam.
- Melissa ma rosszul lett. – mondta ki végül az igazgatónő
- Hogy érti, hogy rosszul lett? És mégis mi történt?
- Anya jól vagyok… - kezdte Melissa
Nem mondtam semmi, csak egy kézmozdulattal jeleztem, hogy ne próbáljon arra törekedni, hogy megakadályozza azt, hogy igazgatónő elmondja, ami történt.
- Testnevelés óra kezdődött meg, de Melissa és Dora késésben voltak. Ők voltak az utolsók az öltözőben. Melissa rosszul lett Dora hívott segítséget.
- De mi történt elájult vagy mi?
- Anya nincs semmi bajom. – mondta továbbra is.
- Összeesett, Dora pedig azonnal rohant segítségért. A testnevelő tanár segített rajta. Beteg lenne esetleg Melissa? – tette fel ezt a kérdést az igazgatónő.
- Nem, Melissa egészséges. – állítottam határozottan.
- Melissa mi volt, rosszul érezted magad, megszédültél? Ettél ma reggel rendesen? – tettem fel ezeket és ehhez hasonló kérdéseket, amikre Melissa azonban választ nem adott. – Melissa válaszolj kérlek! – Ő azonban továbbra sem mondott semmit, de az arca sok mindent elárult. Azt olvastam le róla, mintha titkolna előttem valamit. Ez nem tetszett. Sosem láttam még ilyennek. Nem volt hajlandó a szemembe nézni, csak a földet bámulta és minden erejével azon volt, hogy a tekintetemet elkerülje.
- Igazgatónő, beszélhetnék Dora-val? – kérdeztem.
- Éppen órája van.
- Tudom. – mondtam határozottan.
Várt pár másodpercet, majd végül beleegyezet. Kiment az irodájából. Azonnal Melissához léptem és megfogtam az állát, hogy nézzen a szemembe.
- Mit titkolsz előttem? – kérdeztem.
Nem válaszolt és még mindig azon volt, hogy elkerülje a pillantásom.
- Mi történt veled? Miért nem nézel a szemembe? Mit titkolsz? – kérdeztem kétségbeesetten, de ő továbbra sem válaszolt.
Rövid időn belül nyílt az ajtó és az igazgatónő Dora-val együtt lépett be. Dora azonnal Melissára nézett, a lányom pedig rá. A pillantásuk érdekes volt. Nem tudtam mit kiolvasni a tekintetükből, majd csak akkor jöttem rá, biztosan, hogy valamit titkolnak, mikor Dora rám nézett.
- Csókolom.
- Szia Dora. – köszöntem én is – Szeretnék kérdezni tőled néhány dolgot.
Dora megint Melissára nézett.
- Elmondanád mi történt ma az öltözőben? – tettem fel először a kérdést a lányom legjobb barátnőjének.
- Késve értünk le az öltözőbe. Már a többiek mind bementek a tornaterembe, mikor mi beérkeztünk, hogy átöltözzünk. Éppen lepakoltuk a táskánk, - tekintetét hirtelen levette rólam és a földre nézett - amikor Melissa rosszul lett. Összecsuklott és ott feküdt a földön. Nagyon megijedtem. Rögtön futottam be a tornaterembe, hogy szóljak a tanár úrnak. Megtaláltam hamar és futottunk vissza Melissához. A tanár úr segítségével nemsokára magához tért. – mikor elmondta felemelte a tekintetét a földről és rám nézett. Nem volt elég a válasza, de nem mondott mást viszont testbeszéde neki is többet árult el. Titkolnak előlem valamit. Ránézett Melissára és csak hosszasan nézték egymást, mire én feltettem egy újabb kérdést.
- Dora, mit nem árul el nekem Melissa? Mit titkoltok előlem?
Meglepődött a kislány a kérdésem hallatán. Továbbra is Melissát figyelte, akinek tekintete szúrós volt. Rám nézett és hebegett-habogott.
- Mi… semmi…
- Dora, kérlek mondd el! – vágtam közbe.
- Semmi… - kezdte megint, de hirtelen ismételten félbe szakadt a mondandója, hisz egy nem várt dolog történt.
Egy nagy csattanásra lettünk mindannyian figyelmesek. Melissa ismételten rosszul lett és lefordult oldalra a székről. Megijedtem abban a pillanatban, mikor megláttam ott feküdni. Odaléptem gyorsan mellé és igyekeztem őt felébreszteni.
- Melissa! – ordítottam szinte neki.
Dora-n úrrá lett a pánik. Elkezdett sírni.
- Megint! Én mondtam neki! Sajnálom! – mondta sírva.
- Melissa! – próbáltam szólítani lányom, de nem ébredt fel. Ott feküdt a felborult szék és egy cserép virág között.
- Megígértette velem!
Nem akart felébredni.
- Hívjon orvost! – szóltam rettentő idegesen és szinte remegve az idegességtől az igazgatónőnek.
- Hívom a mentőt azonnal.
Dora csak továbbra is zokogott.
- Dora miről beszélsz? – kérdeztem idegesen és erőteljes hangnemben. Mit ígértetett meg?
Ő azonban nem akart válaszolni.
- Dora, válaszolj Melissa anyukájának. – szólította fel az igazgatónő is a lányt.
- Melissa gyógyszert szed. – mondta ki végül.
Mikor ezt mondta olyan voltam, mint akit leforráztak. Gyógyszert szed? Miért? Hisz nem is beteg!
- Milyen gyógyszert és miért?
- Nem akart önnek szólni, de nem érezte jól magát sokszor. Orvoshoz nem ment el, és magát sem akarta ezzel zavarni. Tudja, hogy problémái vannak, tudja, hogy mennyit fáradozik érte, tudja, hogy végkimerülésig dolgozik, csak hogy mindene meglegyen. Úgy gondolta ez már sok. Az interneten keresett a tüneteire gyógymódot és szerzett megának gyógyszert. Azt szedi már egy ideje. De sosem volt még így.
- Milyen gyógyszert szed? És milyen tünetei voltak? – tettem fel azonnal kérdéseimet.
- Nem tudom. Csak ennyit tudok. – mondta zokogva.
- Elmondta, hogy gyógyszer szed, biztos beavatott mindenbe! – ordítottam lányom legjobb barátnőjére
- Esküszöm nem! Sosem mondta. Annyit tudok, hogy a gyógyszert feketén szerezte.
Még egy döbbenet. De mégis honnan? Az én lányom? Ezt egyszerűen nem tudtam elhinni. Mintha csak egy rémálom lett volna.
A mentősök hamarosan megérkeztek. Melissa még mindig csak ott feküdt. Nem mertünk vele semmit se csinálni, féltem, hogy ha bármit teszek csak ártok neki. A mentősök arrébb tessékeltek, majd feltettek pár kérdést, amire Dora segítségével megadtam a válaszokat.
Ésszel alig tudtam felfogni, hogy fordult ilyen nagyot az életünk. Reggel még ennek az egésznek nyoma sem volt. Lányom boldog és izgatott volt. És én... semmit sem vettem észre! ­Milyen szülő, milyen anya vagyok, ha nem veszem észre gyermekemen, hogy bajban van? Csak magam tudtam hibáztatni a történtekért.
Melissát miután bevitték a kórházba, azonnal vizsgálatok sorát végeztek rajta.  Én csak ott álltam a folyosón és várakoztam. Nem tudtam mit tenni. Azon töprengtem, hogy jutott el idáig az életem. Mikor siklott félre? Ezt, ami történt és azt, hogy egy ilyen titokkal és magával azzal találtam magam szembe, hogy a lányom titkol előttem valamit, kudarcnak könyveltem el. Valahol annak, hogy anyaként csődöt mondtam. Észre se vettem, hogy valami nincs rendben vele.
Nem volt egyetlen egy épkézláb gondolatom sem. Csak várakoztam a folyosón. Keservesen sírtam és arcom a kezembe temettem. Észre se vettem, hogy már nem voltam egyedül. Egy kéz nyúlt a vállamhoz, s simított végig a karomon. Felnéztem viszont a könnyfátylon keresztül nem sok mindent láttam.
- Szia Liz - szólalt meg Carla, Dora édesanyja.
- Hogy van Melissa? – kérdezte azonnal Dora
- Sziasztok. Nem tudom, semmit sem tudok. Már azt sem tudom, mi történik. Mióta behozták csak vizsgálják.
- Itt leszünk veled. – mondta Carla – Próbálj meg megnyugodni, minden rendbe jön, meglátod!
- Kérem, ne haragudjon rám. – mondta Dora. – Én azt mondtam neki, hogy mondja el, de ő azt mondta nem akarja. Megígértette velem, hogy tartom a szám. Sajnálom. – s lecsordult egy könnycsepp az arcán.
- Nem haragszok rád. – mondtam neki – Rossz anya vagyok szerintetek? – néztem kérdőn rájuk. – Nem vettem észre, hogy baj van, mégis milyen anya vagyok?
- Te nagyon is jó anya vagy! Azon fáradozol, hogy a lányod mindent megkapjon. Ne gondold ezt! – mondta Carla
A következő pillanatban arra lettünk figyelmesek, hogy Melissát egy ágyon eltolják előttünk és egy szoba felé viszik. Azonnal indultam én is utánuk és próbáltam megtudni mi van a lányommal. Betolták a szobába, ahova egy nővér nem engedett belépni. Elhelyezték az ágyon és a szükséges eszközökre rákötötték, illetve láttam, hogy infúziót is bekötnek neki. Egyszerűen nem tudom szavakba önteni milyen volt őt ablakon keresztül látni. Borzalmas, szívszaggató. De még ezek a szavak sem fejezik ki igazán, amit akkor éreztem.
Miután végeztek, az orvos odajött hozzám.
- Ön Melissa Clayton édesanyja? – kérdezte.
- Igen én vagyok. – adtam meg a választ.
Itt volt a pillanat megtudhattam mi van a lányommal, immáron kiderül minden…

„Sok minden van, ami összeköti a barátokat. Egy jóleső nevetés egy kínos incidensen, egymás vigasztalása a nehéz időkben, a képesség, hogy megbocsássunk egymásnak. De ami a barátokat a legszorosabban összefűzi, az a közös titok, amely megváltoztat mindent.”

Sziasztok!
Amint láthatjátok egy új történet kezdete van most előttetek. Nemrégiben úgy éreztem nem megy nekem az írás, képtelen voltam egy betűt is bepötyögni a szövegszerkesztőbe. Telt az idő és elérkezett egy dátum: a történetem egy éves lett. Akkor rossz érzés volt posztolni az oldalra anélkül, hogy bármit is hoztam volna nektek. Mostanra talán már megváltozott valami, újra le tudtam ülni a gép elé és írni. Hoztam nektek valami mást, ami nem kapcsolódik egyik történetemhez sem. Más, de valahol nekem mégis különleges. Viszont ennek a történetnek a jövőjét rátok bízom. Döntsétek ti el, hogy szeretnétek-e még olvasni. Kérlek titeket jelezzetek vissza!
Jó szórakozást kívánok nektek!

Melissa Clayton

1. fejezet

Az élet olyan akár csak egy ajándékdoboz. Alaposan el van zárva tőlünk a tartalma, nem tudhatjuk, mit rejteget számunkra. Lehet szép csomagolás, érdekes és szemet gyönyörködtető dísz rajta, ha kibontjuk, nem azt rejti, mint amire mi számítottunk.

- Melissa! – szólt egy hang, pontosabban az enyém, ami most az egész házat végigjárta – Lányom siess, el fogunk késni! – szóltam ismételten.
- Jövök már! – hallottam a választ.
Ott toporogtam kezemben a kocsi kulccsal a bejárati ajtó előtt. Percenként nézegettem az órámra.
- Melissa, én elindultam!

- Itt vagyok már! – s valóban így is volt. Gyors léptekkel érkezett lányom le e lépcsőn.
- Siessünk! Itt a kulcs nyisd ki az autót, míg bezárom az ajtót. – adtam ki az utasítást és adtam a kulcsot is.
Két fordítás és már zárva volt az ajtó, még egy utolsó kilincsrángatás, s már biztos voltam benne, hogy az ajtó zárva. Megfordultam, lányom pedig már az autóban ülve várt rám. Beültem mellé, ő ideadta a kulcsot, beindítottam az autót és elindultunk.
- Mi van veled lányom? – kérdeztem
- Hogy érted ezt anyu? – nézett rám egy kicsit furcsán.
- Még sose voltál ekkora késésben. Minden reggel… - szakítottam meg egy lélegzetvételre a mondandóm, hisz egy sofőr olyan fantasztikusan parkolt le, hogy nem láttam tőle ki a kanyarból. – Neki se kellene jogosítványt adni! – dühöngtem, majd felkanyarodtam és folytattam tovább a mondandóm - … szóval minden reggel pontosan elkészültél még eddig, most meg…
- Nincs semmi velem, csak most ez más. – szakított félbe lányom és magyarázott nekem
- Más? – néztem rá egy pillanatra
- Igen más. Ez az év fantasztikus lesz. Utolsó évem, nemsokára érettségi, ballagás és utána a nagybetűs élet. – lelkesen mondogatta ezeket, olyan volt, mint aki már látja is a jövőjét. Mosolyogva, örömtől duzzadva folytatta tovább. – Én elterveztem a jövőmet. Ösztöndíjas akarok lenni és ott folytatni a tanulmányaimat ahova már régóta vágyok. Ezért pedig mindent megteszek. Tudod annyira izgatott vagyok. Úgy várom ezt az utolsó tanévet. Sokat várok ettől az évtől. Ez a nap pedig az első tanítási nap. Reggel egy kicsit túl lelkes és izgatott voltam és inkább hátrafelé haladtam, mintsem előre a készülődésben.
Én csak mosolyogtam és hallgattam őt. Vezetés közben néha-néha vetettem egy-egy pillantást Melissára, s jó volt látni a lelkesedését. Van egy célja, van egy jövőképe és nem akar leragadni, ki akar törni. Ő mindig is jó gyerek volt. Míg kisebb volt elfigyeltem más családokat. Két szülő állt többnyire egy gyermek mögött és ketten próbálták jó útra terelni utódaikat. Láttam olyan családokat, ahol ez jól sikerült és olyat is ahol ez kevésbé. Mikor ilyen esetekkel találkoztam egy kicsit megijedtem. Féltem mi lesz Melissával. Egyedül nevelem őt nagyon kicsi kora óta. Egyedüli szülőként ugyanúgy kellett neveljem, mintha az apja is itt lenne. Biztosítanom kell neki mindent, lehetőséget kellett teremtsek neki, biztos hátteret és jónak kellett őt neveljem. Mindez nagyon nagy feladat minden szülőnek, de nekem egy kicsit mégis nehezebb dolgom volt. Hála Melissa sose keveredett rossz társaságba. Jó és megbecsülendő értékeket képvisel. Nem dohányzik, nem iszik, nem drogozik, mint sok fiatal. Nem hazudozik, nem lop, nem csal. Sokszor lett volna lehetősége arra, hogy bármi rosszba keveredjen, de neki több esze volt, kimaradt a balhékból.
Szép lassan felcseperedett. Az évek elröpültek, a kislány lassan érett nővé lett. Én pedig nagyon büszke vagyok rá.
- Most min mosolyogsz?
- Semmin, csak tudod, boldog vagyok, hogy ennyire komolyan veszed a jövőd. Sose volt rád panaszom. Nem másztál ki az ablakon esténként, hogy ellógj itthonról, mindig jól tanultál. Nagyon büszke vagyok rád.
Kimondtam és megérkeztünk. Ott parkoltunk az iskolája előtt. Sok fiatal volt már itt, mindenki nevetett, különböző csoportokban voltak. Volt olyan csoport ahol csak lányok, volt ahol csak fiúk voltak és volt vegyes csoport is.
- Vigyázz magadra, este találkozunk!
- Rendben, jó munkát! – s adtunk egymás arcára egy puszit.
Kinyitotta az ajtót, kiszállt.
- Szia anya! – köszönt még el, majd becsapta az ajtót.
- Szia Melissa! – mondtam magamban, de ő ezt már nem hallotta, csak azt látta, hogy intettem neki egyet búcsúzásképpen.
Másokkal ellentétben ő nem nyafogott azért, amiért én hoztam. Nem volt más esélyünk. Külön autóra nem telt neki, és első órára busszal pedig nem érne be.
Elindult és hamarosan összefutott a barátaival. Öleléssel és mosollyal fogadták egymást. Régen nem találkoztak már, hisz mi nem ebben a városban élünk. Igyekeztem Melissának mindent megadni, de a megfizethetőség miatt egy kisebb városban sikerült - innen körülbelül egy órányi útra - lakást vegyek. Nem így terveztem, de így sikerült. Úgy szerettem volna, ha itt lakunk, ha tudok neki is olyan dolgokat adni, ami itt más fiatalnak megszokott. Valahol azonban muszáj volt egy határt húzzak, rá kellett jöjjek egyedül más a helyzet. Néztem még pár percig őket, majd elindultam a munkahelyemre. Körülbelül egy negyed órát autókáztam még, majd megérkeztem a Celeste Cafe -hoz. Ez a kávézó ugyanis az én munkahelyem már évek óta, s az itt dolgozók olyanok, mintha már a családom tagjai lennének. Sokat köszönhetek nekik.
Emlékszek voltak olyan reggelek, amikor azon gondolkoztam miért alakult így az életem. Miért váltunk el egymástól férjemmel, miért változott meg a köztünk lévő viszony, hogy változott meg a szerelmem és csapott át egy erős gyűlöletté. Azonban mindig ugyanarra lyukadtam ki. Hiába van kettőnk között egy kapocs, aki Melissa, érzéseink nem változtak. Részemről talán ezért sem, mert egyszerűen csak kitörölt minket az életéből. Melissa sokszor kérdezett felőle és az apja családjáról is. Igyekeztem úgy elmondani a dolgokat, hogy ne csalódjon nagyot, ne változzon nagyot az apjáról kialakított kép a fejében, ami néhány régi fénykép, egy-egy rövid videó és néhány régi emlék elmesélése után alakult ki. Tudja természetesen, hogy ki az apja. Persze az apja küld neki bizonyos időközönként pénzt, amihez én nem nyúlok, félreteszem és ez így volt évek hosszú sora óta egy számlára, amit Melissának nyitottam, hogyha eljön az ideje és szükség lesz rá, tudjon mihez nyúlni és az életét el tudja kezdeni önállóan. Volt egy olyan időszak kisebb korában, hogy vágyott arra, hogy találkozzanak. Megígértem akkor neki, de az apja lerázott minket. Túl elfoglalt volt ő hozzánk. Ez az ígéretem még mindig teljesítetlen, de fogom teljesíteni, ahogy akkor azt megígértem neki. Azóta a találkozást már nem hangoztatja, azonban én valahol mégis úgy érzem, a szíve legmélyén még mindig vágyik erre, csak fél, ha ezt kimondja, csalódik még egyet az apjában és az a halvány bizalom és pozitívum, talán szeretet i, ami benne él vele kapcsolatban szertefoszlik. Én viszont megérteném őt, ha meg szeretné ismerni, de azóta a bizonyos első és egyben az utolsó próbálkozás óta nem mondta és én sem akarom ezt erőltetni. Az egy hatalmas csalódás volt számára és tudom, hogy akkor hatalmasat törpült az apja a szemében, de azt is tudom, még mindig ott van az ő szívében.
Kiszálltam az autóból, kivettem a táskám a hátsó ülésről és elindultam be a kávézóba. A kávézó reggel 8 órakor nyit minden nap és még van egy fél óránk nyitásig. Cintia és Ennie már itt vannak, Olivia pedig még nem érkezett meg.
- Jó reggelt Liz! – köszöntek kórusban Cintia és Ennie.
- Sziasztok! – köszöntem én is – Gyorsan átöltözök és jövök segítek nektek az előkészületekben.
Bementem az öltözőbe. Elővettem a munkaruhám, ami mindannyiunknak egyforma volt. Végeztem mikor megérkezett Olivia.
- Szia! – köszöntem neki
- Szia! – köszönt ő is – Sietek, mondd meg a többieknek! – kért meg erre
- Rendben megmondom – mondtam majd elhagytam az öltözőt. – Nos, lányok miben tudok segíteni? –tettem fel a kérdést
- Itt mindjárt végzünk, már csak a székeket kell levenni és az asztalokat előkészíteni.
- Akkor neki is kezdek. – jeleztem feléjük mihez kezdek hozzá – Olivia szólt, hogy mondjam meg siet ő is.
Először az ablakhoz eső asztalokkal foglalkoztam. Levettem a székeket és az asztalokat elkészítettem, kitettem a kínálatokat pont úgy, mint ahogy azt már évek óta minden reggel. Ilyenkor annyira ez előkészületekkel foglalkozunk, hogy nem cseverészünk, hisz nyitásra toppon kell együnk, mindennek tökéletesnek kell lennie, hogy reggel pontban 8 órakor egyikőnk odasétáljon az ajtón lévő kis táblához és megfordíthassa azt, ezzel jelezve mindenkinek, hogy nyitva vagyunk.
Sikerült időben elkészülnünk és előkészítettük a kávézót a vendégek fogadására. Ránéztem a lányokra, bólintottak egyet én pedig elfordítottam a kis táblácskát. Nem sokkal nyitás után már szállingóztak az első vendégek. Voltak, akik törzsvendégek voltak, de olyanok is, akik csak éppen ma tévedtek ide. Mosolyogva felvettem a rendeléseket, majd minél hamarabb ki is vittem mindenkinek. Ők munkámat egy mosollyal jutalmazták.
Lassan 10 óra volt már. A reggeli roham a végéhez ért. Ilyenkor szokott lenni egy kisebb holtidő, amikor alig jönnek be. Ilyenkor egy kicsit mi is kifújjuk magunkat, illetve ha szükséges rendet rakunk egy kicsit. Most is ehhez készültünk. Az egyik asztalon teljes terítőcserére volt szükség, valaki ugyanis annyira kiöntötte a kávéját. Indultam is az asztalhoz, hogy majd én elintézem. Nagyban az asztalt pakolásztam, mikor Olivia odajött hozzám.
- Liz téged keresnek telefonon.
- Engem? – néztem értetlenül
- Igen egy bizonyos Ms. Balston
- Megyek, köszönöm, hogy szóltál. – mondtam Oliviának.
- Add ide a kendőt. – s elvette a kezemből majd folytatta tovább azt, amit én elkezdtem.
- Igen Elizabeth Clayton vagyok.
- Jó napot Elizabeth! – köszöntek nekem. – Én Ms. Balston vagyok Melissa igazgatónője. Be kellene jönnie azonnal az iskolába.
- Valami baj van Melissával? Ezt nem értem.
- Azonnal be kell jönnie! – mondta határozottan és erőteljesen, bár a hangja a telefonba így is mély és határozott volt, de ez most amolyan tekintélyt is parancsolt. - Baj van Melissával!
- De mégis mi? Tett valamit? – kérdeztem értetlenül.
- Ezt jobb lenne, ha személyesen beszélnénk meg. Kérem, jöjjön be azonnal.
- Máris indulok. Viszont hallásra!
- Viszont hallásra! – köszönt majd letette a telefont.
Aggódva néztem a többiekre, akiknek az arckifejezésem szinte mindent elárult.
- Menj csak! Majd mi tartjuk a frontot! – mondta Olivia.
- Köszönöm lányok!
Gyorsan befutottam az öltözőbe, egy pillanat alatt átöltöztem, felkaptam a táskám, majd rohantam ki a kocsimhoz. Még sose volt ilyen alkalom, hogy felhívtak volna az iskolából, hogy baj van Melissával. Beindítottam az autót, majd az irányt az iskola felé vettem. Út közben csak azon gondolkoztam mit jelenthet az, hogy baj van Melissával…